Emlékszem, mikor találkoztam először Bertel Thorvaldsen nevével. Szerb Antal írta Byronról, hogy amikor Thorvaldsen megmintázta, Byron tiltakozott: de én sokkal szerencsétlenebb vagyok!
Na jó, ha Byront nem olvastam, legalább hallottam róla. De ki az a Thorvaldsen?
Most, hogy tudom, legalább értem, mi baja volt Byronnak. A szobor szépelgő, vihartalan, gondosan igazított fürtökkel egy nagyon költő költő, aki épp most jött a fodrásztól, kezében saját
műve, a Childe Harold, pennáját kerek állához nyomja. Ha ironikusan gondolta, hogy Byron folyton megjátssza magát, gratulálunk. De tartok tőle, hogy egyszerűen csak így sikerült. El is járt felette az idő, ki az a Thorvaldsen, kérdezzük, miközben a múzeuma a dán királyi palota szomszédságában van, a múzeum közepén a sírja, ennél előkelőbben nehéz lett volna eltemetni egy kőfaragót. És miközben nézzük a régi dicsőséget, hogy ő az egyetlen nem olasz szobrász, aki a Szent Péterbe faraghatott, közben meg is lehet szeretni. A méret a lényeg, Thorvaldsen nagyban elég merev, sablonos, szögletes izületű márványlények ölelkeznek. Kicsiben viszont fenomenális, finom mozdulatok, a lepke potrohára a szőrszálakat odafaragja. Humora is van, az angyalokat úgy röpítik a főbb angyalok, mint a csirkéket, szárnyuknál fogva cipelik, röppenjetek, kis hülyék.
Ez
a legjobb talán az egészben. Hogy ha már felépítették a múzeumot, nem lehet Thorvaldsent lefokozni, hogy bocsánat, tévedtünk, annyira mégsem jó. És akkor lehet látni, hogy mégis annyira jó.
