Nem tudom vajon örülnek-e ezek a műtárgyak. Ha egyáltalán műtárgyak. Most azzá váltak, képük az újságban a jó hírrel, hogy a Christie’s visszadja Kambodzsának a köveket, amelyekről bebizonyosodott, hogy rablott holmik. De amikor elrabolták őket, még nem voltak műtárgyak, kultikus célt szolgáltak, meghúzták magukat egy rejtett helyen a dzsungelban, és csak azok látogatták őket, akik tudták kit ábrázolnak, miért abban a ruhában, miért mosolyognak. Nekünk csak forma, faragott homokkő, különös fejfedő, széles váll. Nem a mi világunkból való lény, nem is tudunk vele mást tenni, mint műalkotásként nézni, adni és venni.
Egy nap majd eljön a műkincsek utolsó ítélete, mind fölkerekednek, és oda mennek, ahová valók, ahová tervezték őket, ahol otthon vannak. A dolgok esti lélekvándorlása. Addig meg örömmel látjuk, hogy Pandava hajóra száll néhány más társával együtt, és kiköt Kambodzsa partjainál. Csakhogy aligha jutnak már vissza az őserdőbe. Elveszítették kultikus voltukat, egyszerű műtárgyakká váltak.
